Jubileumi riport – Mocsári Sándor ny. r. dandártábornok

Hogyan kezdődött az iskola története, és milyen célokkal in-dult meg a rendőrképzés Miskolcon ötven évvel ezelőtt?

Ötven év történetéről beszélünk. Amikor erre a beszélgetésre jöttem, a Boleró hangjai szóltak a fülemben. Nem pusztán ze-nei asszociáció volt ez, hanem egyfajta szerkezeti élmény: az ismétlődés, a fokozás, az állandó motívum jelenléte. Ha a ren-dőrképzés történetére tekintek, ugyanezt látom. Folyamatos-ságot az ismétlődésekben. Újra és újra visszatérő problémákat, újra és újra megszülető felismeréseket, és a felismerésekből fakadó megújulási szándékot.

Ugyanakkor alig tudnék három évnél hosszabb időszakot em-líteni, amikor egy elképzelt, átgondolt képzési modell ponto-san úgy valósult volna meg, ahogyan megszületett. A rendőr-

képzés történetét a kezdetektől végig kísérte az állandó létszámhiány, az utánpótlás sürgető kényszere és az a kimondott vagy kimondatlan elvárás, hogy a kilépő rendőr helyére azonnal teljes értékű, teljes munkakészültségű kolléga érkezzen. Ez a cél azonban a maga teljességében soha nem volt megvalósítható.

Ebből fakadt az új típusú képzés iránti folyamatos igény. Mindig megfogalmazódott, hogy magasabb szintű, az igényekhez job-ban illeszkedő, korszerűbb felkészítésre van szükség. Itt azonban rögtön megállhatunk egy pillanatra: honnan származik ez az igény? Ki fogalmazza meg, milyen rendőrre van szüksége a társadalomnak?

A rendszer fenntartotta a képzést, de sokáig nem volt világos, hogy a pedagógiai szakirányítás, az átgondolt nevelési koncepció milyen mértékben érvényesül. A vezetők természetesen ebben a társadalomban éltek, ismerték annak változásait, de a képzés megújulása hosszú ideig nem abból a kérdésből indult ki, hogy milyen rendőrre van szüksége a társadalomnak, hanem inkább abból, hogy a működő szervezet azonnali igényeit hogyan lehet kielégíteni.

A hetvenes években már komoly pedagógiai és szakmai felismerések születtek. Új iskolák létesítésének szükségessége fogalma-zódott meg, és párhuzamosan zajlott az az igény, hogy a közterületi szolgálatban minél több rendőr álljon rendelkezésre. A rendőr ugyanis sokáig úgy „született”, hogy a „munka világa” viszonyaiba került be a rendszerbe, majd onnan vezényelték az iskolára. A belügyminiszteri alapítású tanintézetek céljai között kifejezetten szerepelt a rendőrök képzettségének növelése és a karhatalmi csapaterőkhöz szükséges állomány biztosítása.

A tíz hónapos tanintézeti képzés célkitűzései ellenére hamar megjelent a torzulás. Megszületett az úgynevezett osztott képzés: az eredetileg 1080 órás tantervi keret mintegy 650 órára csökkent, a fennmaradó időt a területi szerveknél, gyakorló őrsökön teljesített szolgálat töltötte ki. A gyakorlatiasság követelménye állandó kritikaként kísérte a tanintézeti munkát: a képzés ne szakadjon el a gyakorlattól.

Itt azonban egy sajátos modell rajzolódott ki. A rendőrképzés gyökere nem a pedagógiai szférába, hanem a gyakorlati működés világába ágyazódott. Mielőtt a pedagógia – mint ennek a területnek legmagasabb rendű gazdája – a jövőre koncentrálva, a je-lent meghaladó képességekkel ruházhatta volna fel a fiatal állományt, a képzés folyamatosan visszarendeződött a napi szakmai elvárások hálójába. Olyan helyzet jött létre, amelyben a szabadságot nem a nyílt tengerben, hanem a szakmai működés szűkebb medrében próbáltuk megélni.

A rendszerváltás időszaka új lehetőséget teremtett. Megfogalmazódott egy új típusú rendőr képe, és megerősödött a rendőri munkakör szakmává válásának gondolata. A rendőrségről szóló törvény kimondta, hogy a rendőrség tagjává az válhat, aki rendőriskolai képesítést szerzett.

Ez a felismerés jelentős mérföldkő volt. Ugyanakkor a gyakorlatban rövid időn belül itt is megjelentek torzulások, amikor próbaidős rendőrként kerültek kinevezésre a főkapitányságok állományába.

A korszakban új fogalmak jelentek meg, például a duális képzés. Sokan idegenkedve fogadták, miközben valójában ugyanazt a törekvést fogalmazta újra: a gyakorlatorientált felkészítés elsődlegességét. A duális képzés azonban csak akkor képes valódi eredményt hozni, ha a gyakorlati képzés terepei is a legmodernebb, előremutató szakmai és pedagógiai szemléletet képviselik.

Kiváló próbálkozások is voltak, a Miskolci Nemzeti Színház színészállományából hívtunk közreműködőket szituációs gyakorlatokra. Életszerű helyzeteket teremtettünk. Egy alkalommal az egyik színész később elmondta: valóban félt a gyakorlat közben. Mi pedig éppen olyan rendőrt szerettünk volna képezni, akitől nem félnek, hanem akiben biztonságot éreznek az intézkedés alá vont személyek.

Ebben az időszakban számos változás zajlott: a nők szakmába való nagyobb arányú belépése, a katonai szolgálat kötelezettségének megszűnése, a felvételi eljárás iskolai keretek közé helyezése, a követelmények szakmai alapú meghatározása. Ezek mind olyan eredmények voltak, amelyek megerősítették a képzés önállóságát.

Mindeközben az alapvető dilemma változatlan maradt: hogyan biztosítható egyszerre a gyors utánpótlás és a magas szintű szak-mai felkészítés? A fiatalok természetes igénye, hogy minél hamarabb teljes értékű rendőrök legyenek önálló egzisztenciával. Ez a törekvés ma is befolyásolja – megosztja - a kétéves képzések iránti jelentkezési hajlandóságot.

Ha fejlődéstörténeti szemlélettel tekintek vissza, a rendőrképzés története sokáig inkább egy galapagosi világhoz hasonlított, saját örökölt problémái folyamatosan visszahúzták a megújulási kísérleteket. Bármikor kezdődött korszerűsítés, az ősi gondok újra és újra korrekcióra, visszarendeződésre kényszerítették a rendszert.

Mindezek ellenére az elmúlt ötven év története számomra az állandó megújulás története. A cél végig ugyanaz maradt: olyan rendőröket képezni, akik szakmailag felkészültek, társadalmilag érzékenyek, és képesek arra, hogy a jog eszközeivel, de peda-gógiai felelősséggel gyakorolják hivatásukat.

Az iskola életében az Ön vezetése alatt mik voltak a legfontosabb mérföldkövek?

Az én vezetői időszakom a rendszerváltozást közvetlenül megelőző évektől egészen 2007-ig tartott. Ha ezt a korszakot egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: sűrű. Sűrű szakmai küzdelmekben, változásokban, érdekképviseleti munkában és alkalmazkodási kényszerben. Minden perce él bennem.

Nem gondolom, hogy ezek a mérföldkövek kizárólag az én személyemhez köthetők. Inkább arról van szó, hogy miként tudtuk az adott történelmi és társadalmi változásokat értelmezni és az iskola javára fordítani. A rendszerváltozás után megnyílt a világ, és ezzel együtt megnyílt a rendőrképzés is. Korábban még a témánkhoz kapcsolódó tudományos munkák is gyakran szigorúan titkos minősítéssel voltak hozzáférhetők. Ebből a zárt világból kellett átlépnünk egy nyitottabb, a pedagógia világába erősebben illeszkedő működés felé.

Korszakos mérföldkő volt az iskola új otthonba költözése. Magyarországon addig nem épült olyan intézmény, amelyet kifeje-zetten rendőrképzési célra hoztak volna létre. Az első ilyen jellegű épületegyüttes Miskolcon valósult meg. Úgy érzem, ebben nem csupán infrastrukturális szempontok játszottak szerepet, hanem az a szellemiség is, amely az intézményt jellemezte. Látták benne a fejleszthetőséget, a jövőt.

Az objektum eredetileg katonai célokra épült, így az átalakítás komoly szervezési és szakmai feladatot jelentett. Volt olyan tanévnyitó, amikor az ünnepséggel egy időben bontották az étkezési komplexum régi kéményrendszerét. Meg kellett őrizni az ünnep méltóságát, miközben a háttérben zajlott az építkezés. Ezek a helyzetek mutatták meg igazán, mit jelent egyszerre építeni és működni.

Hasonló történet a tornaterem kérdése. Az ideköltözéskor nem állt rendelkezésre megfelelő sportlétesítmény. Május–június kör-nyékén már tudtuk, hogy szeptemberben indul a tanév. Felmerült a pályázatírás, a tervezés, a hosszabb előkészítés gondolata. Én akkor azt mondtam: szeptemberben indulunk, és addigra lesz tornaterem. Fogadjunk. És lett. A szükségtornaterem elkészült a tanévnyitóra. A korszerű, minden igényt kielégítő sportcsarnok később, más minisztériumi vezetés idején valósult meg, de az alaphelyzetet akkor megoldottuk.

Az építkezések időszaka néha különös jeleneteket hozott. Egy alkalommal holland delegáció járt nálunk. Ebédidő volt, amikor egy bontóvas áttörte az étterem falát. A vendégek meglepődtek, de az ebéd és az építkezés egyszerre zajlott tovább. Később, szeptemberben már polaroid fényképet küldhettem a szakmai vezetőmnek arról, hogy az első tanuló az első ebédjét kapja az új étteremben.

Jogszabályi szinten is jelentős fordulat történt. A rendőrségről szóló törvény kimondta, hogy a rendőri állományba történő kinevezés feltétele a rendőr tiszthelyettes-képző iskolai képesítés megszerzése. Éppen Németországban tartózkodtunk egy cse-relátogatáson, amikor értesültünk a törvény elfogadásáról. Magyar kollégákkal együtt ünnepeltünk. Mi annak örültünk, hogy a képesítés lett a kinevezés feltétele – ez az iskola szakmai rangját erősítette meg.

Ezek a mérföldkövek nemcsak épületekben és jogszabályokban mérhetők, hanem abban is, hogy az intézmény képes volt alkal-mazkodni a változó kor követelményeihez, miközben megőrizte saját értékrendjét és szakmai önazonosságát.

Mi volt a legnagyobb szakmai kihívása igazgatóként?

Talán egyszerű lenne azt mondani: minden nap kihívás volt. De ha egy területet kellene kiemelnem, az a pedagógiai elvek kö-vetkezetes képviselete.

A rendőrképzés mindig erős gyakorlati elvárások között működött. A legnagyobb szakmai feladat számomra az volt, hogy a folyamatokat a pedagógiai törvényszerűségek keretein belül tartsam. Hogy ne engedjük teljesen a napi működési igényeknek alárendelni a képzést. Ez állandó egyensúlykeresést jelentett.

Jelentős szakmai eredmény volt például a pince lőtér kialakítása, amely egy korábbi zöldségraktárból jött létre. Akkor korszerű megoldásnak számított, és hosszú ideig szolgálta a képzést. Ugyanígy a szituációs gyakorlatok helyszínének folyamatos korsze-rűsítése is fontos feladat volt.

A pénzügyi forrásokat akkoriban teljes egészében a fenntartó biztosította. Nem volt bevett gyakorlat, hogy az iskola szolgál-tatásokból teremtsen bevételt. A működés átlátható volt, az alapító és a számadótest felügyelete alatt zajlott. Amikor például a korszerű lőkiképzéshez négy Simonov öntöltő karabélyt kaptunk, az komoly szakmai előrelépést jelentett.

Ellenőrzések természetesen voltak. Előfordult, hogy nyílt paranccsal vizsgálták meg a beruházásokat, mert a költségek jóval alacsonyabbak voltak más hasonló intézményekéhez képest. Ezeket a helyzeteket is meg kellett állni szakmailag és emberileg.

Hasonló kihívás volt a gépjárművezető-képzés megszervezése. Saját autósiskolát működtettünk, ügyelve arra, hogy a tanulók ne maradjanak le az elméleti és szakmai képzésről. Gazdaságos, szervezetten működő rendszer volt, amely mögött ott állt a kollégáim elkötelezett munkája.

Van-e olyan emlék vagy történet, amely különösen közel áll a szívéhez?

Nehéz egyetlen emléket kiemelni, mert számomra az egész pálya közel áll a szívemhez.

Mindig úgy tekintettem a rendőrségi oktató munkára, mint amely nem pusztán jogtudományi alapokon áll, hanem a pedagógia talaján is. A rendőri intézkedés társadalmi hatása visszahat a közösségre. A jog eszközei jelen vannak, de a rendőri munka pe-dagógiai természetű is: normát közvetít, mintát ad, felelősséget hordoz.

A pedagógiában is van szabály és szankció, de más súllyal és más minőségben. A jog és a pedagógia kettőssége végig kísérte a munkámat, és talán ez az, amihez a leginkább kötődöm.

Mely pillanatok erősítették meg abban, hogy érdemes volt ezt a hivatást választani?

Az én pályám valóban két hivatásból táplálkozott: a pedagógiából és a rendőri munkából. Ez a két „sín” együtt vitte előre az

életemet.

Fiatalon állatorvosnak, majd katonának készültem. A katonai főiskolán másoddiplomaként nevelőtanári képesítést szereztem. Később végeztem az ELTE pedagógia szakon. Így a katonai és a pedagógiai világ találkozott bennem. A rendőrképzés területén ez a kettősség természetes egységgé vált.

A pályám vége felé tudatos döntést hoztam: nem haragszom senkire, nem keresek konfliktust, és nem hosszabbítok feleslegesen.

Nyílt színvallás volt ez, amelyhez tartottam magam.

Egy egyszerű történet a hajdúszováti templom harangozójáról gyakran eszembe jut. A munkaköri leírás (17. század) lényege az volt: a feladatokat pontosan el kell végezni, akár a madarak által hagyott nyomok eltakarításáról van szó, akár más apró részle-tekről. Aki beállt a sorba, annak végig kell kapálnia a saját sorát. Én is így jártam végig a saját soromat, és nem kezdtem újba.

Mit jelent Önnek személyesen az iskola és a jubileum?

A jubileum számomra annak bizonyítéka, hogy ez a terület figyelmet kapott, és érdemes volt az elmúlt ötven év munkáját elvé-gezni.

A jelenlegi szervezet működése azt igazolja, hogy a korábban kitűzött célok és pedagógiai eszmék megvalósíthatók, tovább vi-hetők és megőrizhetők. Ez a rendőrség pedagógiai történetének egy fontos fejezete.

Számomra ez örökség. Olyan örökség, amelyre – minden nehézségével, küzdelmével és eredményével együtt – jó szívvel tekin-tek vissza.